A MENNYEZET ÉS A PADLÓ
„Képzeljük el azt a szerencsés kezet, mely egy tűrhető gonddal kaleidoszkópszerűen összeállított művet – az egyszerűség kedvéért: egy kaleidoszkópot! – felületesen megpöccint, és csodák csodája, a bonyolult alakzatokból az alábbi sima mondatkezdet formálódik: 19.. december havának egy száraz hétköznap délelőttjén – és így tovább.
Sajnos én ilyen szerencsés kéz nem vagyok. A »kaleidoszkóp« marad, ahogy van legfeljebb azzal vigasztalódhatom, hogy a helyes lehetőségre rájöttem már, és legközelebb most aztán csakugyan…
A tréfa ott van, hogy én ezt komolyan gondolom. Meggyőződésem, hogy nagyon egyszerű és fontos dolgokat nagyon egyszerűen és fontoskodás nélkül is el lehet mondani. Törekedni egyébre sem érdemes.
Persze aztán hogy… Bevallom, egyelőre itt tartok. Ahogy azonban a »lengő teher alá ne állj« vagy más hasonló figyelmeztetések kiírása a munkálatban lévő dolgokra a munkálatvégzők elengedhetetlen kötelessége, engedtessék meg nekem is, hogy a fentebb jelzett tágasabb határidejű tevékenység épp ki tudja, mely szakaszában járván, annyit csak megjegyezzek: Ha a közlés hatásfoka szerény is, megtoldani azt semmiképp sem szükséges azzal, hogy kedvünkre olyasmit látunk bele a sorokba, amihez a szerzőnek se tehetsége, se – kedve. Legnagyobb örömömre az szolgál, ha minél többen gondolnák: ez és ez »történt« vele (ez én volnék), most elmondta, és… (ez a három pont is én volnnék).
Azt kérem csak tehát, hogy ami nekem nem sikerülhetett, próbálják meg helyettem. Én is ezt próbálom mindig – magam helyett. Közhelyszerűen létezünk; és mégis mennyi furcsaság történik velünk.”
Tandori Dezső