05:04:35 – 05:06:46 Nekem nincsenek műfordítási trófeáim, nem vagyok büszke külön semelyik munkámra. Volt jó pár. Mindenesetre, amikor 1965-ben a Hármashatárhegy oldalában, kényelmesen végigdőlve latolgattam, hogy egy amerikai novellát hogyan is fordítsak, nem gondoltam, hogy később szombat-vasárnap is éjjel-nappal művelem ezt az ipart, és ezt a művészetet megkísértem. Biztos, hogy hamarosan eljutottam oda, hogy az én szeretett német szerzőimtől is fordíthatok, hiszen ez lenne a mesterségem, a német nyelv. Persze, a magyar inkább. Így aztán az eredeti németből a fél irodalmat végigfordítottam, Goethétől, Hölderlintől kezdve a filozófus Schopenhauerig, aztán a XX. századiakat, Rilkét, Kaffkát, a moderneket – hogy így mondjam –, Thomas Bernhardot, Handkét az osztrák prózaírók közül, tényleg háromból kettőt.
Az angolokra, amerikaiakra sem panaszkodhatom, hiszen fordíthattam Samuel Beckett prózáját, drámáját, verseit, vagy Sylvia Plath-t műveit. Az újabb németek közül Michael Krügert, a régi angolok közül Keatset. Aztán Thomas Stearns Eliotot, ha jól ejtem, és így tovább. Robert Musil regényét, a Tulajdonságok nélküli embert azért említem, mert amikor 1972-74 táján fordítottam, abba bele kellett dilizni. Az kétezer oldalnál is több volt. Hogy meg ne hülyüljek, akkor kezdtem amatőr képzőművészkedni. Akkor kezdtem rajzolni valami olyan módon, ahogy Musil is ír az egyik figurájáról, rajzolt, hogy be ne dilizzen. Ezt a műfordítást azért túl kellett élni, hogy most ott tartsak, hogy minden vágyam az, hogy nagyon is ezt csináljam…
