MÉG ÍGY SEM
Talán mind gyakrabban érzem úgy, hogy mintha egy-egy vers írása épp akkor fejeződne be, amikor kezdeni volna jó. Talán engem is elfogott az a bátorító bizonytalanság, mely nem okvetlen mai vívmány, hiszen már 1841 júliusában följegyezte naplójába az erdőlakó regényíró, a páratlan Thoreau: Egy enyhe esti hang a fülem által felmagasztal, és az életet kimondhatatlanul ünnepélyessé teszi körülöttem. Lehet, az Uranust hallom, lehet, hogy a zsalu sarokvasát. Ha azután így nem tudunk valamit, legjobb, ha elvégezzük a próbáját olyasmin, amit szintén nem tudunk. Hogyan telik az idő? Túl nagy kérdés. Mivel töltjük? Innét már el lehet indulni. Amikor verset írunk, azzal is időnk telik. Megpróbáltam nem kímélni magam, és olykor napokon át írtam, és estére nem egyszerűen elfáradtam… persze, azt sem mondhatom, hogy sokkal többet tudtam meg így, a verseskötet-formálás révén, mint ha az időből kiszakított versdarabokkal babrálunk. Ám a verseskötet-formálás annyira kiszámíthatatlan tevékenység, hogy rászorít: használjunk hozzá egyszerű anyagokat. Az meg, ha az anyag bonyolult, szerveződései: ezek vagyunk mi magunk. Magam akartam lenni az esemény és a nem azonnal rideg esemény-nyom. Ehhez bárki segítségét elfogadtam. Állandóan tanulni jártam közben a mestereimhez. De hát az erdőlakó múlt századi is azt mondja: Ennek a kis tónak a jószomszédságát az augusztusi esőzések szüneteiben becsültem meg igazán, amikor megállt a szél is, a víz is, de a beborult ég már a kora délután esti csöndjébe öltözött, és a nádirigó füttye parttól partig hallott. Dolgoztam, aztán szüneteket tartottam, mert szerettem volna megbecsülni valamit. E szó minden (vagy minél több) értelmében. Nincs olyan csekélység, amely ne megtiszteltetés volna a számunkra – ha saját magunkkal el nem rontjuk. Lehet, túl sokat voltam jelen; de szárazon megúszni sem kívántam.
Tandori Dezső
Védőborító és előzéktervező: Maurer Dóra