Szépirodalmi Könyvkiadó (1968)

TÖREDÉK HAMLETNEK

Szépirodalmi Könyvkiadó (1968) | 1/2 Q.E.D. Kiadó (1995)

Tandori Dezső az új költőnemzedék egyik legtehetségesebb képviselője, 1938-ban született Budapesten. Iskoláit ugyanitt végezte: 1962-ben kapott magyar-német szakos tanári diplomát. Irodalmi pályafutása viszonylag későn indult; huszonkét esztendős volt, mikor versét először közölte az Élet és Irodalom. Azóta rendszeresen publikál; önálló munkái mellett avatott kézre valló műfordításai is felhívták rá a figyelmet. 1966-ban a fiatalok nemzetközi PEN-pályázatán első díjat nyert. Művei az országhatáron túl is napvilágot láttak: előbb a jugoszláviai magyar folyóirat, a Híd, később egy lengyel irodalmi orgánum közölte verseit. Nevét később az Első ének-antológiában szereplő versei tették szélesebb körben is ismertté. Kötete az újabb bizonyíték rá: Tandori Dezső nem érdemtelenül szerzett rangot a fiatal lírikusok népes táborában. Mindegyik műve – légyen az több száz soron át emelkedő vers-katedrális vagy a maga egyszerűségében megdöbbentő „kétsoros” – rendkívüli formafegyelemről, kivételes művészi tudatosságról tanúskodik. A csiszolt, kemény szerkezet, az intellektus szigorával rendezett, áttetszően világos képek mögött lázas, örökkön nyugtalan indulatok feszülnek. Tandori Dezső nem éri be kevéssel: az egyénnek megadatott lehetőségek tágabb horizontját kutatja verseiben, közhelyet kerülve szól róluk. Versei nélkülözik a fiatalokra jellemző kamaszos nagyotmondást, kócosságot is: egy megélt, megszenvedett s következetesen végiggondolt költői világ bontakozik ki a kötet lapjain.

A költő írja vallomásában:

„Talán soha el sem hangzott az a hívás, az a kérdés, amelyre jól-rosszul mindannyian szüntelenül válaszolgatunk. Bármit mondunk, épp e végszó, épp e bizonyosság híján marad töredék. De töredék lenne a csend is, ha már egyszer a mi csendünk, ha tudatos, ha személyes. Némaságunk oly tökéletességgel áltatna, melyen már megszólalásunk puszta lehetősége eredendő csorbát ejt. A szó akkor még mindig a kisebb hiúság.

Csak – tettenérhetőbb. Kivált, ha valaki úgy érzi: színhelye csupán a hang és a némaság szüntelen, nosztalgikus vonzásának-taszításának, akkor igazán méltánytalan, túl kész tények elé állító kötelezettség.

Szeretném – emiatt-e? –, ha mind, ami e lapokon következik, el is hagyna, meg is maradna; ne kelljen gondolni rá, de ha mégis: olyan legyen, mintha igazi kihívást hallanék, s válaszolhassak – de már nem önmagamra mutatva. Egy fa, egy szikla, egy felhő, bármi körülöttünk – még megnevezetlenül…”