LOMBOS ÁGAK SZÍVVERÉSE
Ősi jelkép a madár és a fa. Ősi valóság. Felnézünk a magasba – és ott van egy közelebbi égbolt. Ott áll egy igazi rejtély. Úgy érezzük, gyökereivel az övé lehet valami állandóság, amelyben magunknak nincs részünk. Magunkban nincs. De vele, talán mégis.
Hirtelen fölcsap a lombja. Egy raj madár – vagy még több. Belőlünk is visznek vágyakozást. Mintha az övék lenne, a szárnyas lényeké, a nagyobb tágasság; mintha többet tudnának arról a térről, amelyikben mi is élünk.
Egy-egy vers is fa és madár. De akkor nézzük, próbáljuk egymás mellett: a fák verseit, a madarak verseit. Legyünk gyűjtők, legyünk mohók. Többre jutunk-e? Talán. Mert még erőteljesebben érezzük a versek által is a végtelent, az elérhetetlent. Mert mintha egy darabja, gyökérrel és szárnnyal, mégis a „miénk” lenne.
Lassan gyűlt össze kötetünk anyaga. Töredék ez a munka: vagy inkább – kezdet. Eddig jutottam, itt állok e pillanatban, így rendeződött ciklusokká az élő anyag. A világirodalomnak még csak nem is okvetlenül a leghíresebb madaras és fás versei ezek. De mindben igazi lombok mulandó és örök szívdobogását érzem.
Mindben igazi költészet állandóságát és nagy tágasságát. Rejtélyt és otthonos nyugalmat. Valamit, ami különben nem lehetne a miénk.
Tandori Dezső
A fedél Baranyai András munkája