DÖBLINGI BEFUTÓ
„Magyarországon most szinte mindannyiunk élete változásban, ha nem épp válságban van. Az a stabilitás is megingott, mely az én életemet tulajdonképpen fura módon »Széchenyi jegyében« határozta meg: ötvenkettedik éve élek a Lánchíd és az Alagút mellett, látom az Akadémiát – a nagy gróf művei érintenek meg naponta. Az emberélet stabilitását semmi sem helyettesítheti: mégis, valami váratlan fordulat »segítséget« hozhat, amolyan »bírjátok ki valahogy péntekig« jelleggel. Bécsben, Széchenyi István utolsó lakhelye környékén, Döblingben járva nem is sejtettem, hogy még ugyanaznap délután szenvedélyesen meg fog ragadni a nevezett nagy magyar egy további műve – mármint az általa nálunk meghonosított mű –, a lóverseny. Igaz, megannyi szeretett madaram pusztulása után kezdtek »jönni« a lovak. S rájöttem: mestereim – Ottlik, Pilinszky, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes – műveiből a lovak már rég-rég szólnak hozzám. Bécset Párizs, majd a Rajna – Ruhr-vidék lóversenypályái követték. Találtam egy különös, bódító szenvedélyességű lételemet, amely pótcselekvés is, nem is… erről a kavargásról, nagyon valósághűen és csupa hiteles mozzanatot sorakoztatva, tárgyszerű hűséggel is, szól ez a regény. Kopott szó: mégis a túlélés a kibírás folyamatosságát keresem benne, ill. számolok be arról, hogyan lett meg számomra, most átmenetileg, ez.”