Londoni Tandori – 1997. szeptember 6-16.

00:00:43 Itt vagyunk, Londonban.

Miért vagyunk itt? Majd elmondom, miért pont itt. Ez itt a londoni Lánchíd. Tíz éve lesz, hogy először láttam, hamar fölfedeztem. Vadásztam is rá, Budapesten a Lánchíd-főnél lakom.  Csak ott éppenséggel lassan hatvan éve. Hogyan kerültem Londonba, nem tudom. Gyerekkoromban elalvás előtt mindig behajóztam képzeletben a játékállataimat, lovakat, mackókat, én nem tudom mit. És irány a sziget. Ez a sziget egy ország volt, szigetország, Anglia – gondolom én, bár nem biztos, hogy elneveztem így. Megmaradt az emlékezetemben, mint egy tájkép talán.

Isten tudja, 1986-ban azt határoztam, hogy idejövök először. Mit jelent az, hogy először? Azt jelenti, hogy előtte 1976-ban utaztam utoljára.

Madaraim vannak, volt egy Szpéró nevű nagyon kedves veréb, aki miatt nem utaztam sehova. Aztán Londonba se utaztam el. Nem jöttem el Londonba 1986 őszén, halasztódott ez. Jól történt, Szpéró meghalt ’88-ban és én ’88 őszén egyenest kijöttem Londonba búfelejtőnek, meg Isten tudja. Akkor fedeztem fel itt a Lánchidat, az ittenit, a Hammersmith Bridge-t, és környékét. Emlékeztetett engem az otthoni Duna partra, persze teljesen más, itt nincs igazi rakpart, itt színes kis házsor szegélyezi a Temzét. Mégis ez lett London egyik legkedvesebb helye a számomra. A foglalkozásomnál fogva, igen, a foglalkozásomnál fogva sok angol szerzőt fordítottam, Samuel Beckettet például. Erről még mesélek. Egyszer jöttem ide a Lánchídhoz, az ittenihez, és vásároltam egy Beckett életrajzot, egy képes életrajzot. Aztán leültem itt a parton, látom, ki van írva: Riverside Studios, ugye filmstúdió, na, éppen filmezünk.

Kinyitom a könyvet, harmadikra mit látok, Samuel Beckett kilép a Riverside Studios kapuján. Megelevenedett nekem a környék, olyan volt, mintha itt élnék, és mintha nekem szólna ez a dolog. Még hadd mondjam el azt is, hogy a ’86-os londoni utamat mindig a Lánchídon terveztem. Én hallottam erről a Hammersmith Bridge-ről, de el sem tudtam képzelni, hogy ilyen helyes kis híd.

A budapesti Lánchídon alakult ki az is, hogy hogyan utazom Londonba és az is, hogy hogyan maradok Budapesten. Még csak annyit itt most, hogy a Lánchídnál lakván napjaimat nagyon sokszor kezdem úgy, hogy átmegyek a Lánchídon, leírok egy kört, bevásárolok, iszom egy korty bort valamelyik kocsmában, iszom egy kávét, aztán megyek haza reggel nyolc órára már és dolgozom. Vagy Samuel Beckettet fordítok, vagy valami mást.

00:16:55 – 00:19:36 Egy pillanatra megkapaszkodtam, hirtelen itt találtam magam ebben a kis közben. Két utcát köt össze, egy zsákutcát és az én hajdan volt londoni lakhelyeimnek egyikét. Véletlenül vetődtem el erre. 1988-ban kezdtem el Londont, de aztán annál alaposabban belekanalaztam.  Mindig az volt bennem, hogy Szpéró azt mondja: utazzál, öcsi. Meséld el, hogy mit láttál, rám hogyan gondoltál. Váltogattam a lakhelyeimet, természetesen a pénztárcám lapossága szerint. Erre a gyönyörű környékre keveredtem. Nem sokat mondhatok róla, nem nevezetessége Londonnak, de ez is London. Meghitt, elegáns kis utcák, csönd, nekem nagyon megtetszett. Itt, ahol nem messze laktam egy indiai szállóban, fél nyolckor volt a reggeli. Én összekaptam magam hat órakor, elszaladtam az újságot megvenni. Itt mentem át, ezen a kis közön hóban, télen is nagyon sokat jártam, esőben, élveztem a dolgot. Most, ahogy kipillantok itt, mit látok – mintha a holland zászló lengene. De én tudom, hogy ez nem a holland zászló. Ez egy dél-amerikai köztársaság nagykövetsége, Paraguayé.

Sokat nevettem azon, hogy én minden nap itt járok el, mert gyerekkoromban volt egy mondásom, hogy az ember ne kapkodjon. Én úgyis megtévesztő benyomást keltek, mindenki azt gondolja, milyen kedves, társas ember vagyok, holott én szeretem, ha két hónapig csönd van, nem kell beszélni senkivel. A madaraimat is azért imádom, mert nincs velük emberi társalgás, de nagy együttlét van.  Mondom, a filmezés is így furcsa nekem, hogy ennyire megszerettem, de nekem az a véleményem, hogy például ilyesmit is, mint amit az előbb elmondtam, magánemberként kicsit kínos közölni, mert most mit erőszakoskodom ezzel. De egy filmbe – az egy művészi alkotás –,0 abba sok minden belefér.

Így mondom azt, hogy nem szeretek kapkodni. Mindig azt mondtam, hogy azért, mert megyek a Nagykörúton és ott egy bélyegbolt van, minek vegyek én egy paraguayi bélyeget? Minek vegyek paraguayi bélyeget? Így szoktam kitérni ismerkedések elől, ha valamire nagyon rá akarnak beszélni, ami nem passzol az én életembe. Szóval, mikor a paraguayi nagykövetség előtt eljöttem, akkor mindig nevettem rajta, hogy na, üzent nekem a paraguayi bélyeg.

00:31:00 – 00:32:50 A paraguayi nagykövetség környékén laktam. Minden reggel feljártam ehhez a padhoz, ahol újságot olvastam. Az is nyilvánvaló, hogy a verebek miatt nem utaztam se Londonba, se máshova, de mikor Szpéró meghalt, még sok verebünk maradt. Egyikük volt Tóni, az ellőtt szárnyú hím veréb. Ő állítólag három hetet küzdött az életéért a porban. A leszáradt szárnyáról tudta megállapítani az állatorvosunk. Akkor levágta a szárnyat. Tóni nagyon kitűnő verebünk volt, derekasan viselte a kalitkaéletet. Nem is élhetett volna máshol. Nagyon szeretett minket, bár egy kicsit vad maradt.

Egy reggelen – amikor ott laktam a paraguayi követség mellett –, a feleségem sírva telefonált, pontosan ’93. december 15-én, hogy meghalt a Tóni. Én is eléggé tönkrementem ezen, de azért a reggeli sétámat elvégeztem, megvettem az újságot. Ide leültem. Nem volt kedvem újságot olvasni, de mint egy középiskolás gyerek, belevéstem a padba a Tóni nevét, meg egy keresztet, meg a dátumot.

Eltelt egy év, visszajövök ide, Tóni padjához, hogy megnézzem mi a helyzet. A Tóni neve ott volt, de az eső kikoptatta a tintát. Gondoltam, megerősítem a Tóni nevét. Oda is írtam egy nevet, és mint aki jól végezte dolgát, elmentem. Akkor jutott eszembe hirtelen, hoppá, közben meghalt még egy madarunk, a széncinege, az Icsi. Én nem a Tóni nevét írtam oda, hanem – amilyen hűtlen az ember – az Icsi nevét, Icsi. Na mindegy, már nem jöttem vissza, mondom, majd legközelebb javítom az egészet. Még egy év eltelt, visszajöttem. Keresem, hol van a beírás – egyik sincs. Lecserélték a padot. Ez a Tóni padjának a története.

01:00:38 – 01:04:38 Ez itt a Hyde Park, nem messze van a Kensington Palota és ez a Round pond.  Az én kedvenc tavam, már úgy értve, hogy a Balaton után. Mint víz, eszembe juttatja azt, amikor repülőről lenézek Londonra búcsúzáskor, szép időben megkeresem ezt a kis tavat. Ha már Samuel Beckettről volt szó, kinek a Murphy című regényét fordítottam, ez nem azonos a törvényes Murphyval, szerintem jobb dolog. Murphy őrzött itt kutyát a Hyde Parkban a Round pond környékén. Énnekem ezt nem kellett csinálnom, a magam kutyája voltam. Vettem egyszer a kutyámnak egy labdát, véletlenül teniszlabda lett, aztán ezt nem akartam hazavinni neki és kezdtem vele játszadozni.  Ez is egy nagy búcsúhangulat volt, még a teniszlabdától is elbúcsúztam. Arra ráírtam azt, hogy paper star. Paper star, ez azt jelenti, hogy papírcsillag. A Szpéró madaramat, akiről annyi szó volt, egy csillag képében látom fent az égen, és nagyon meg voltam illetődve, hogy ez a Szpéró. Volt ugyanis itt egy ló, lovakkal foglalkoztam olykor, annak a neve volt Paper Star. Róla neveztem el ezt a teniszlabdát. Majd elmondom a történetét mindjárt. A madaraktól is búcsúzunk, búcsúzunk a mai naptól is. A sapkát feltettem, a barna szín a verebek színe. Szeretem a sapkát. Londonban szoktam rá a sapka viselésére, meg Írországban.  A kalapot leviszi a szél. Sokan megszoktak sapkában. Én úgy gondolom, hogy ez egy színházi kellék is. Nagyon sokan hordtak kalapot, Kassák Lajos, meg Joseph Beuys, a német képzőművész. De miért utánozzam őket? Viszont sapkát is sokan hordtak, tehát miért ne hordjak sapkát? Azért ezek ilyen verébszínek. Még annyit tudok elmondani, hogy a mai napunkon egy dolog nem sikerült. Elmentünk volna egy kis étterembe, ahol veréb van a cégéren. Nagyon szeretem ezt az éttermet. Persze én nem étkeztem benne, mert én ebben a táskában, ahol az írógépemet hurcolom, minden angol utazásomra magammal hoztam az írógépet, a műfordítást, dolgoztam… Az ágyra rátettem az írógépet, lábam be az ágy alá, jobbra-balra szótárak, és akkor nem is nagyon zeng az írógép zaja, mert az ágy felfogja.  Szóval nem engedhettem meg magamnak se azt, hogy ilyen éttermekbe járjak, bármennyire verebesek, se azt, hogy ne dolgozzam Londonban.  Itt a Nescafe, megszoktam ugye, mindig hozom a finom Nescafét, meghúzom, iszom. Nagyon friss vagyok én a stábból.

Pillanat! (iszik)

Sajnos, az a kis verebes étterem megszűnt. Majd keresünk Londonban másik verebes cégért. Így aztán annyi maradt, hogy idejöttünk a Round pondhoz, és hogy visszaemlékezzem a verebemre és a Paper Star nevű labdámra… Mindenki látja, hogy ez egy papír. Az író kezében minden papírossá válik. Hiszen ez egy olyan foglalkozás, ahol papírral kell dolgozni, nem is annyira filmmel.

A sapka, az nekem azért színpadi kellék, mert a személytelenséget adja. Az ember így bebújik a sapka alá.

Nem is… egy nap, ennyi duma elég, ennyi beszéd. Szép őszi délután jöttem a labdámmal a lóversenyirodából. Nyertem egy vagy két fontot Paper Star helyezésén. Rugdostam a labdát. Addig rugdostam, addig rugdostam, míg szél volt és bármennyire is szerettem én a labdámat, egy ívelés után sikerült, berepült a Round pondba. Úgyhogy a kedvenc tavam, a kedvenc labdám, a kedvenc emlékek, minden itt van együtt. Ez a mai nap vége.

01:05:00 – 01:06:40 Ért bennünket ma egy kis kudarc. El akartunk menni egy étteremhez, hogy lefényképezzük a verebes cégérét. Nekem nagyon kedves emlékem, persze sosem jártam étterembe, Londonban általában nem jártam éttermekbe. A táskában hoztam magammal mindig az írógépemet, műfordítást. Dolgoztam otthon a hotelszobámban, ami ilyen cső alakú szoba volt legtöbbször és benne a csőfűtés. Tehát csupa cső. Ott voltam én behúzva a csőbe, hogy dolgozzam. Az írógépet rátettem az ágyra, bedugtam a lábam az ágy alá és püföltem a gépet, fordítottam. Az ágy, az felfogta a nagyobb zajokat. Így szépen elment a dolog. Kenyeret ettem hozzá, meg kávét ittam, amit magammal vittem a hosszú, harminc-negyven kilométeres sétáimra. Tényleg így volt ez. Most már nincs olyan nagyon nagy kedvem a dologhoz. Talán jó volt, elég volt, marad a műfordítás. London nem annyira. Ennek emlékére iszom egy korty kávét. Elég friss vagyok most, üde, pedig hosszú forgatási nap van mögöttünk. Még csak annyit, hogy megvan ennek a filmnek is a története, ugye, megijedtem, begyulladt a fogam. Ha bedagad a pofám, akkor nem tudunk filmezni, mondom, miért történt ez? Ha nagyon aggódom valakiért vagy valamiért, az általában a fogaimra megy. Most látszik, hogy nem ment. De otthon kellett hagynom egy nagyon kedves kis madarat, nyolc hetes még csak. Nagyon aggódtam érte, és nehéz szívvel jöttem Londonba, de most már jól érzem magam.

01:20:47 – 01:21:21 Jövő ilyenkor nézegetni fogom őket, és hátha megjön a kedvem, hogy áldozzak erre a bitang Londonra egy repülőjegyet magamnak, tudod. Ahogy ismerem magamat, úgy lesz. Hűha, de szép volt egy ilyen ígéret.