Londoni Tandori 2. – 1997. szeptember 6-16.

01:21:21 – 01:24:32 Felébredtem hajnalban, úgy négy órakor és akkor filmeztem volna. Összeszedtem a nem létezőket, a gondolataimat és jegyzetelni kezdtem. Kértem engedélyt, hogy előszedhessem őket, mert van ez a mondás, ez a magyar mondás, hogy mi jut eszedbe? Valakinek azt mondják, hogy mi jut eszedbe és én szoktam ebben a sapkában így szerepelgetni a színpadon – mondjuk így. Ott elmondtam ezt a viccet, hogy megkérdezik, mi jut eszembe, és pont az, hogy semmi nem jut eszembe. Azért kell elővenni a papírokat. De azért én itt megcsináltam a magam kis filmjét, és az össze is függ ezzel a helyszínnel. Volt nekem egy kedvenc filmem, egy olyan film, ami már megvan. Nemcsak készül, mint amilyen most. Párizsban játszódott és a háború után. Főszereplője egy clochard volt, egy csavargó, aki persze nem volt mindig az, csak fejsérülést szenvedett és elvesztette az emlékezetét. Visszakerült Párizsba, magához tért egy romos terepen, azt se tudta, ki ő, mi ő. Bement a városba. Felismerték, hogy ő ez és ez, Albert Langloise mondjuk a neve. Egy illető korcsmárosnőnek a férje volt. De ő nem emlékszik rá. Jönnek sorra a barátai, nem emlékszik rá. Egy nagyon jó ember, mindent megadna nekik, szeretetével ő is elhalmozná őket. Viszonzásul papírokat vág ki, szép képeket, amiket magazinokban talál a romtelepen, viszi nekik ajándékba, együtt van velük, vacsorázik, zenét hallgat. Csak azt az egyet nem tudja megtenni, hogy emlékezzen rájuk, hogy kik ők és ő ki. Én ezt hasonlatnak éreztem mindig, ez az író hasonlata is, olyan íróé, amilyen pont én vagyok. Hogy sok mindent szeretnék én adni mindenkinek, meg igyekszem… végül is dolgozhattam egész életemben, dolgoztam is. De azt adni nyilván senkinek se tudtam, amit ő akart volna tőlem. Én nem tudtam az lenni, amit mások akartak volna, hogy legyek. Szóval a clochard ott lakott a Szajna parton, és azért érdekes ez a víz… Én nagyon sokat csatangoltam erre, egy idegen városban a mászkálás a legfontosabb. Ott lakott a Szajna parton a clochard, nézegetett, révedezett vagy ragasztotta az ajándékokat. Az olyan, mint amikor én jegyzetelek, hogy készítem a könyveimet. Neki ezek a képkivágások voltak a művei.  Ahogy ezt csinálta, közben úsztak el a színes hajók, uszályok, ilyen lakóhajók, mint itt vannak, és jelképesen ez volt a múlt. Ez volt a múlt, ment a Szajnán, ment a szeme előtt a múlt, de ő se tudta, hogy azok a hajók micsodák. Aztán így készítettem ezeket a jegyzeteket és bele-bele sandítok. Nagyon sokat elmondtam persze már így is. Tulajdonképpen gyerekkorom óta sokat adtam arra, hogy legyen bizonyos függetlenségem. Ennek látszólag ellent mond az a töméntelen műfordítás, mert ha meggondoljuk, a prózafordítás pláne olyan, hogy le kell ülni így az írógép elé. Hát kézzel nagyon kevés prózát fordítottam, egy-két Kaffka novellát, vagy ilyesmi.

Baj van? Hajó jól jön… (ismételve sokszor egymás után… hajó jól jön… hajó jól jön…)

01:25:50 – 02:00:45 Ilyen hajónak azért nem lettem volna a híve, mert benne vagyunk egy járműben. Most a természetben vagyunk inkább.

Persze az, hogy én szeretem a szabadságot, szeretem mindig magam beosztani az időmet – ez elég mulatságosan hangzik. Ez érdekes, ahogy mondják, mert amennyi prózát én fordítottam, az mind rabság volt valamilyen módon, mert le kell a prózához ülni az írógéphez, balra odatenni a művet, két oldalra a szótárt, így ahogy az ágyon csinálom ezt. A tegnapi forgatás után is fordítottam tovább a magyar népmeséket. Ezt nagyon élvezem, mert például amennyire magányos szeretek lenni, ugyanannyira szeretem azokat a jó munkatársaimat, akikkel valahogy remekül alakult a dolog. Van nem egy ilyen.  Van másmilyen is. Van közepes. Például ma éjszaka műfordítással álmodtam. Egész éjszaka műfordítási kérdéseket akartam megoldani, de úgy hogy rímeket meg egyéb ilyesfélét. Persze az ember agya, az feltúrázódik. Tehát szabadság-e az, hogy háromféle munkát is csinálok egy nap, ezt nem tudom, de ami időm marad, azt már boldogan töltöm csavargással. London erre nagyon alkalmas és azért is örülök, hogy a filmezés visszahozta nekem Londont. Volt egy nagy nyaram most például, ez nem olyan izgalmas, de rám jellemző. Volt egy hosszú nyaram, mikor viszonylag független voltam, rengeteget dolgoztam, váratlanul jöttek ezek a munkák.

Éppen azt mondtam még a nyár elején, egy Shakespeare drámát kellett lefordítanom, a Vihart. Mondom, Magyarország mennyire szociális állam, hogy egy munkanélkülinek adnak ilyen fordítást, hogy egy munkanélkülivel fordítatják a Vihart, ugye? Mert tényleg nem volt munkám. A műfordítói pálya szabad pályának van nevezve. Nemcsak az a rabsága van, hogy oda kell ülni az asztalhoz, oda kell ülni stabilan, de az is, hogy nem tudom, mi lesz kedden, mi lesz csütörtökön, sőt, nem tudom, hogy júniusban vagy szeptemberben lesz-e valami. Ahogy ezt frázisszerűen mondani szokták, ilyenkor szokott összejönni. Mondom, nagyon jó volt a nyaram, mert benne volt azért a csavargás, benne volt az alvás, benne volt az új madaram, a Totyi, akit nagyon nehezen hagytam ott és tulajdonképpen nehezen szakadtam el. Nehézkes vagyok, sok mindenben nehézkes vagyok. Nehézkes és nehezen szakadtam így el az én nyaramtól. Attól az időbeosztástól, amit hozott nekem ez a három hónap. London, nem London, a filmezés dobta fel. Meg az, hogy fordítok is ott az ágyam mellett ülve, és akkor még ezzel is álmodom, meg négy órakor felébredek, hogy már filmeznék, ugye?

Ez akkor felveti azt is vagy előhozza azt a kérdést, hogy én egy magányos ember vagyok vagy nagyon is társas ember? Mind a kettő egyszerre talán, meg még sok egyéb. Vagy, hogy én egy rövidtávfutó, egy sprinter vagyok, hogy sok apró dolgot csinálok, hagyom, újrakezdek, mást kezdek. Vagy egy hosszú távú, egy kitartó ló. Nem tudom, ma megnézek egy ilyen futamot, egy hosszú távú futamot, azért mondtam lovat, ugye? Tehát ilyen gyorsan befolyásol is engem valami. Elmegy itt egy autó, ha valami érdekel, akkor már befolyásol. Ezért mondom én sokszor, hogy engem minden zavar. Megkérdi valaki, hogy nem zavarlak? Ugye, szokták ezt kérdezni, nem zavarlak? Mondom, nem zavarsz, engem úgyis minden zavar. Ezeket a dolgokat így felírtam és azt is, hogy az én számomra a szereplés, hogy itt filmezünk, csak abból a szempontból jelent gondot, hogy én vajon elmondom-e mindazt, amit érdemes látni meg hallani. Ugye, nem engem, hanem a dolgokat. Ahogy a repülőn jöttem, érdekes folyóiratot nézegettem, vagyis egy fura cikket. Jack Kerouacról van szó, a beatnemzedék prózaírójáról. Országúton, hát ő aztán csavargott eleget. Olyanokat tudtam meg róla… Most én ezt úgy mondom, hogy engem ez érint, tehát ez énrólam szól. Írókról, ha olvasok, az énrólam szól, úgy érzem, az engem megérint, megszólít. A Kerouac, akiről azt hittem, hogy a világ nagy vagánya volt, állítólag egy rendkívül félszeg pofa volt, szerepelni vagy nem tudott, halálra unták őt, ha fellépett. Vagy pediglen tök berúgott és akkor elviselhetetlen volt. Ugye, harmincöt éves korára aztán ki is égett, és az utolsó tizenkét évét, azt már jószerint csak ivással és semmittevéssel töltötte. Nagyon ijedten szerepelgetett mindig.

Én egyáltalán nem szerepeltem régen, meg még egy olyan öt-hat éve eszembe se jutott volna, hogy én kamera előtt állok, vagy ülök. Most áldom a jó eget, hogy én ezt jól vagy rosszul meg tudom csinálni. Kötődéseim, azok mindig a magányhoz voltak. Az írói munka némi görcsösséggel is jár. Én pláne azt hittem, hogy az egyik dolog kizárja a másikat, madár a kutyát, kutya a madarat, vagy pedig békésen elvégzett munka a szereplés. Mégis az egyikből a másikba sodródtam. Tehát magam is elgondolkodom, hogy miféle ember vagyok én, hogy egyik nap azt mondom, hogy ezt és ezt soha. A másik nap egyszerre azt csinálom. Vagy pedig egy napomon elhatározom, hogy én most semmit nem csinálok. Akkor valaki elhív ide vagy oda, elmegyek, a legváratlanabb bonyodalmakba sodródom, akkor mégis én vagyok én? Vagy hogyan áll ez a dolog? No, én azt hiszem, hogy ezeken azért gondolkodik csak az ember, mert ezekről ír és talán nem is tudok én választ adni. De mások ezen az alapon elgondolkozhatnak. Én itt ülök most, és mögöttem megy a világ, úsznak ezek a hajók.

02:00:45 – 03:02:12 Itt egy 280SE Mercedes, én ebből nem szálltam ki, ezen az elegáns környéken, ami a Hamilton Terrace, Londonnak egy gyönyörű negyede. Egy kedves úr jött itt éppen, és kérdezte, mit csinálunk. Mondtam filmezünk, egy életrajzi filmet. Mondja; hogy maga egy kedves fickó erre. Nem tudom, de reméljük. Nekem az volna inkább kedves, amit a barátaimmal beszélgettem az előbb. Mondtuk, elegáns környék, gazdag helyek. Mondom, igen-igen, el tudnám képzelni ezen az én szeretett Hamilton Terrace-omon, hogy egy… Mit is? Hogy itt lakna egy angol család, jó nagy, mindegyikük rajongana az én irodalmi munkásságomért. Sokan lennének, volna egy kis szobám, néha ide eljönnék és mindenki, de mindenki imádna a családból. Mindenki. Ehelyett mi van? Holt fáradtan az ócska szállodámba gyakran slattyogtam erre haza. Mentem fordítani az ágyhoz lerakni az írógépet, még este, ha van egy kis erőm. A harmincötös szobában, az én kabalaszobám. Most is a harmincötösben lakom. Ez azért nagyon jó, mert nemcsak a Május 35-e az Erich Kastnernél, de a fogorvosom is a harmincötös szám alatt lakik. Számtalanszor megesett már velem, hogy laktam valahol Bécsben vagy Münchenben vagy ilyesmi, és irodalmi est jött, és szemközt pont harmincötös számú ház volt. Jézusmária, ki ne essen a fogam, a hidam, valami keményre harapok ugye, ez megtörtént egyszer. A harmincötös szobában soha. Ilyen irodalmi est előtt, hogy kiesett és akkor így kellett nagyjából előadni, mikrofont bekapni, hogy ne látszódjon, ugye. Most is izgultam, mert be akart dagadni a fogam a filmezés előtt. Most is fáj, az nem múlt el. Nem érződik.

Igen, kedves típus vagyok én a Hamilton Terrace-ra, tudom szeretni. Tudok hazamenni innen a szállodába, ahol fordítom az Omar Khayamot, például négy évvel ezelőtt, aztán nem adták ki. Most pár megjelent azokból a versezetekből. Minden este olyan hat óra felé nekiültem, aztán délelőtt gondolkodtam. Rettenetesen nehéz versformák voltak ezek igazi hű, perzsa ritmus szerint fordítottam le, mert olyan nyersfordítást kaptam. Nyolc sort lehetett ebből egy nap lefordítani. Hát a hidegvizet nem lehet vele megkeresni, de nagyon élvezetes. Az ember büszke legalább.

Ellenkezője a dolog a Hamilton Terrace-nak. Nagyon büszke voltam. Akkor volt a Szpéró madaram halálának egy évfordulója június ötről hatra virradóan. Fordítottam az Omar Khayamot, vittem magammal Pestről egy nagy, széles, vörös gyertyát. Az illik a perzsa hangulathoz is, meg úgy a Szpéró emlékéhez is valami extra. Meggyújtottam, úgy hajnali háromig leégett, akkortájt halt meg Szpéró. Úgy négyig még fent voltam, aztán nyugovóra tértem. Délben úgy kettőkor kezdődött egy nagy, azt hiszem epsoni lóverseny-közvetítés a kedvenc irodámban, a belvárosban. Micsoda kontrasztok. Mindig ócska szállodában voltam, de a legdrágább, legelegánsabb irodában fogadtam… Nézem, mit húznak, milyen lovak, ugye. Van ez a szép újság, az ember ezt így tanulmányozza. Ilyen lóverseny újság. Jókora. Ebből én nem igazodom el, de volt egy ló, úgy hívták Nessun dorma, a Turandotból, ugye. Majd elmondom. Az apját úgy hívták, Night Shift – Éjszakai műszak. Mondom, nekem van kitalálva ez a ló. Elég jó ló volt, nem favorit. Éjszakai Műszak, megvolt, hátha ez egy nagy üzenet a Szpéró részéről, megjátszottam, gyönyörűt nyert. Bár többet tettem volna rá. Nessun dorma – senki nem alhat. Ugye, Kalaf áriája. Hazamentem, mint lelkiismeretes ember felhívtam az Operaházat, ugye, mielőtt még megírom ezt a kis színes cikket, megkérdeztem a titkárságot, hogy tényleg azt jelenti-e ez. Mondták, nem tudjuk, majd megkérdezzük a főrendező urat. Ennyit a Hamilton teraszról.

03:02:12 – 03:13:12 Manapság itt, Londonban sokat beszélnek Skóciáról. Az önállóságról szavazott a skót parlament vagy ilyesmi. Nekem egy skót költőm van, egy Graham Greene regényben találtam ezt az idézetet ettől a skót költőtől. Ez volt az az első könyv, amelyet egyetemista koromban a mamámtól kapott ebédpénzen vásároltam. Nem sokat jártam ebédelni, könyveket vettem, Jékely Zoltán verseit meg ezt. Arról szól ez a mottó, hogy nem szeretem, ha megindítanak, na, hát most megindultam itt azért. Nem szeretem, ha megindítanak, mert az akarat mozgásba jön, és nagyon veszélyes dolog a cselekvés. Az ember valami mesterkélt dologért remeg, a sérelmeiért és tulajdonképpen a görcsös kötelesség fogalmaival hajlik erre az ember. Énnekem mindig megvoltak a görcsös kötelesség fogalmaim. Valahogy olyan korba születtem, amikor kellemetlen események kezdtek peregni 1938-ban. Ott laktam a Lánchídnál mindvégig. Ott születtem, ötvenkilenc éve ott vagyok. A háborút végigéltük, szépen leszakadt ránk a ház, utána mindenünk elveszett. Viszonylag nehéz körülmények közé kerültünk.

Ez engem mind nem zavart abban, hogy nagyokat játszottam, rendkívül nagy játékos voltam. Mindenféle sportversenyt szervezetem, kockadobással. A lóverseny, ha visszaemlékszem rá, nagymamámmal, Turfitt Annával, akinek a nevében kicsit benne van a turf, francia származású volt. Egy nagyon kedves, egyszerű asszony. Mindig szoktam mondani, hogy nekem volt olyan nagymamám, mint az Albert Camus írónak a mamája, egy algériai parasztasszony volt. Szóval nagymamával játszottunk víg lóversenyt éppen ott az ablak alatt ’44 telén, amikor az első belövés jött ott a szemközti Andrássy Palotába. Ott mind házak voltak, ahol én lakom, de leégtek, lebombázódtak. Bevágódott az akna vagy a gránát és az ablak betört, ahogy mi ott játszottuk a víg lóversenyt. Mind az üveg a fejünk fölül vágódott a padlóba. Ha egy kicsit arrébb megy, most nem vagyok itt.

Aztán akkor elkezdtem nyolc éves koromban az irodalmi rajongást. Akkor én holtbiztosan tudtam, hogy csak író akarok lenni, semmi más. Ennek ötven éve. Csoda, hogy nem unom még ötven éve ezt a dolgot. De nem unom. Ugyanattól a sráctól, egy idősebb barátomtól tanultam meg gombfocizni, akitől a prózaírói hajlamot átvettem. Mondom, ilyeneket én is tudok írni, ilyen novellákat. Úgyhogy nem költőként kezdtem, hanem tulajdonképpen úgynevezett prózaíróként, mikor még a helyesírást se tudtam.

Anyám őrizte ezeket a kis írásaimat. Verseket, novellákat írtam. A Petőfi gimnáziumba jártam és az úgynevezett Petőfi Pályázaton jeligésen nyertem. Nem tudták anyámék, senki sem tudta, ki írta ezeket a verseket, biztos valahonnan lopta a pályázó diák. Tizenöt éves koromban ez nekem elég nagy sokk volt, szóval megrázkódtatás, hogy rólam már úgy tudták, hogy… és tudni is fogják, hogy én író akarok lenni. Csak kicsit titkolódzó alkat voltam mindig, és nem nagyon szerettem, ha valamit annyira tudnak rólam. De ez szintén nem izgatott, és az utam az egyetemre vezetett. Magyar-német szakot végeztem. Jócskán az egyetem mellé jártam és akkor már publikálgattam is a verseimet. Aztán a pályám nem éppen tudományosan indult, mert az Illatos útra kerültem ki egy évre nevelőtanárnak, de ez a jelleg mindig végigkísérte az életemet, és az is, hogy nehezen mentek a dolgok. 1968-ban jelent meg az első kötetem, sokévnyi halogatás után, Töredék Hamletnek címmel. Akkor már nyertem egy nemzetközi pályázatot, ez köt Londonhoz először, mert a nemzetközi Pen Club fiatalabb íróknak kiírt pályázatán második díjat nyertem. Az én szeretett mesterem, Kormos István is mögötte volt, meg még sokan, akik itt az én dolgaimat figyelemmel kísérték. Ez kellemetlenséget is hozott, meg jót is. Visszatértem azután a költészet mellett a prózához. Akkoriban ez úgy ment, hogy a Töredék Hamletnek-ért kapott az ember három év szilenciumot, elmúltak a ’68-as események, ez már nem volt úgy divat, hogy ilyesmit nagyon megtűrnek, őrült veszélyesnek tartották ezt az avantgárd költészetet. Vicc. Harmincnégy éves voltam, mikor megjelent a második kötetem eme halogatások után. Onnantól kezdve a prózaírói munkásság sem volt azért már lehetetlen. Azt mondta egyszer azt hiszem Illyés Gyula, hogy akit háromszor lelőnek, és nem marad ott és feláll, az már állva marad. Nagyjából. Velem körülbelül ez történt, de hogy miért kellett ennek történnie, azt nem tudom. Attól fogva a műfordítás is nagyon sokat segített, mert Ottlik Géza, másik mesterem, rávett, hogy fordítsak. Akkoriban ez úgy volt, hogy az úgynevezett alig tűrt írók, főleg az ’56 előtti időben kizárólag műfordítással tartották fenn magukat és ezt az iskolát én igencsak kijártam. Bár vonakodva kezdtem el a dolgot. Ráadásul inkább angol prózafordítással, Fitzgerald – akit Ottlik nagyon szeretett –, F. Scott Fitzgerald, valamint Dylan Thomas voltak az első áldozataim, pedig én német szakos voltam. Úgyhogy a műfordítás azután meghozta végül is a megélhetést, meghozta azt a megtűrtséget, hogy azt mondták, ez a Tandori rendesen dolgozik, szorgalmas ember, nem csak olyan őrültségeket ír, ami minek. Pláne azután jöttek a gombfoci-bajnoki könyvek. Minek gombfoci-bajnoki könyvet írni, ennyit, minek a koalamedvék, ugye, azt gondolták, hogy az valamilyen játékszer, a mackók. Holott engem az ausztráliai koalamedvékkel kapcsolatban az fogott meg, hogy láttam egy könyvet, ki volt írva: Itt éjszaka koalák járnak. Ez egy úttest mellett volt. Rengeteg koala ment át, azokat kegyetlenül elgázolták úgy, mint Pesten vagy a Balaton mellett a fecskéket vagy más madarakat, őzeket vidéken.

Aztán azt is olvastam, hogy a koalák, amikor a juhtenyésztés érdekében erdőtüzeket csinálnak, irtják egy kicsit a bozótokat, akkor ezerszám elégnek. Nagyon megrázott, a könyvet abba is hagytam, nem szeretem a rémségeket. Így lettek a koalák, de ezt senki se tudta. Az irodalomtörténészeknek sem voltam olyan nagy kedvence, hogy így mondjam. Egyszer leírta valaki, koaláit, bulmárjait nem értjük. Na, most mi az a bulmár, ugye? Ez egy köztiszteletnek örvendő irodalomtörténész volt szegény. Még csak nem is utált engem, de ezt írta, bulmárjait nem értjük. Bulmár, az nekem egy nagy medvém, egy trafikban találtam, ott láttam. Anyám az elfekvő kórházban volt. Ott ült ez a bulmár a trafikban, tele volt hamuzva a feje meg minden, csúnya volt szegény. Azt mondtam, ezt én megveszem magamnak. Ha megveszem, akkor anyám meg fog gyógyulni. Szóval kabalából vettem. Na, ez az a bulmár.

Azért neveztük bulmárnak, mert feleségemmel a ’60-as, ’70-es években az Adriára jártunk ősszel nyaralni, őszölni. Az volt a legolcsóbb. Vittük a konzerveket, és akkor ott… Jelsa, ugye, az egy kedves falu volt egy szigeten, Hvar szigeten. Ott nyaraltunk vagy őszöltünk. Belgrádban úgy hívták a körutat, hogy bulmár, nem bulvár, hanem bulmár. Bulmár Revolucia. A forradalom bulmárja. Hiába volt forradalmi az én bulmárom, csak-csak nem értették. De aztán írhattam én, amit akartam, ugye, mesekönyveket…, mindenre megkaptam a valamiféle rossz vagy fanyalgó kritikát. Azt gondoltam, hogy az ember… József Attila, csinálom a szépet, a jót és akkor abból lesz a megértés, másoknak is örömet okozok. De én mindig úgy érzetem, hogy csak egy szűk rétegnek okozok örömöt, azoknak viszont talán annál inkább.

Úgy alakult ez az irodalmi pályafutás, hogy… bár most nem panaszkodhatom, jóllehet az irodalomból manapság már megélni nem lehet. Nem panaszkodhatom, jelennek meg könyveim, viszonylag szép számmal, ha kalandosan is. De úgy történt ez, hogy csináltam én gyerekirodalmat, rengeteg úgynevezett krimit, akkor kezdtem ezeket a rajzolásokat, az ideogrammákat. Ugye, a mesterem Paul Clee… az elérhetetlen, akinél nem a rajz számított csak, hanem a címe is, és az a kettő együtt egy összjáték volt. Csinálhattam én sok mindent, tanulmányokat, és így tovább. Bizonyos körökben féltékenységet váltottam ki. Ne titkoljuk, erőteljes irigységet is. Semelyik nemzedéknek, semelyik pártcsoportnak vagy érdekcsoportnak én nem voltam az embere. Bennem nem volt soha ilyen szempontból fantázia, és amit odahaza sokszor megbeszéltünk és miért ne mondjam el, miért titkoljam. Azt mondjuk mi egy páran így, függetlenül, hogy rólam van szó, hagyjuk a személyemet, én már hatvan éves vagyok, valahogy megleszek, majd csak megleszek. Baj nincs, de az igazság, az nem jött be.

Mert nem csináltak meg egy dolgot. Értékelték ezt, akkor már szinte mondták nekem, na, most kifogásolni fogjuk a prózádat… Megüzenték. Verseidben nem kifogásolhatunk sok mindent, az is lezajlott. Na, most a műfordítást újabban, igen. Azt tudom én mondani erre, hogy sosem mérték egyben, mint ahogy mondjuk egy öttusázónak vagy tízpróbázónak összemérik a pontszámait. Az egyik dologban első, a másikban nyolcadik. Az egyikben ezerötszáz pontot szerzett, a másikban kilencszázat. Össze kell adni. Sokszor, keserű pillanataimban mondtam ezt. Szóval úgy vagyok egy kicsit ezzel, hogy mi lett volna, ha mondjuk, a Balczónak nem mérik össze a pontszámait? Hogy úgy zajlik le az öttusaverseny, világbajnokság vagy bármi, hogy mindent megcsinál, jó, csinálja csak, marha, de nem mérjük össze a pontszámát. Köszönjük, viszontlátásra.

Ez volt az én irodalmi pályám mind a mai napig, és boldog vagyok, hogy itt állok, ilyen jókedvűen Londonban, mert nem történt baj. Ahogy bután szokták mondani, tele vagyok tervekkel, elképzelésekkel, ha ezt annak lehet nevezni. Azt tudom mondani, hogy ennek a mélyén az van, Paul Clee nevét, ha már említettem, hogy az ember életének a dolga, hogy így mondjam – nevetséges dolog életművet emlegetni, ilyen van, de nincs is, ez apró részletekből áll. Napról napra össze kell hozni magunkat, meg azt a dolgot. Ez valahogy akkor jó, ha úgy sarjad, mint egy növény. Kedvenc festőimtől, meg néhány írótól tanultam, akár Ottliktól stb. Vannak írók, akiknek nagy snittek vannak a pályáin, idáig így, onnan amúgy, megint így. Én ilyesmit nem látok.

Ha valamit el lehet mondani arról, amit én csináltam, ez úgy lett, mint egy növény vagy egy fa. Most pont azért jutott eszembe a fa, mert egy fát látok. Gondolom, akkor a világban élek továbbra is és itt maradtam, itt vagyok.

03:13:42 – 03:14:50 Itt vagyunk a Mayfairben, London legelegánsabb negyedeinek egyike. Ennek ellenére én szeretem. Itt az én kedvenc templomom, ha szabad így mondani, a Grosvenol Chapel, a Grosvenol kápolna. Bejárok ide gyakorta. Ha Londonban vagyok, minden második napomat itt töltöm valami ürüggyel. Este fáradtan megyek haza, eljövök a kápolna előtt, és hogy jó szerencsém legyen, megérintem az egyik oszlopát, ha el nem felejtem. Itt, a Hyde Parkon vágok keresztül és megyek szépen haza a kis szállodámba. Kedves tereket ismerek itt, a Buckley Square-t, a Carlos Streetet és az, amit sose hittem volna, hogy én erről még egyszer beszélhetek, és most a filmezés kedvéért úgy mindent meg is csodálok. Az ember már a legszebb dolgok előtt is sokszor szórakozottan megy el, de ilyenkor kicsit magunkba szállunk, hogy hát jól van, jól van. Jól van, hogy itt vagyunk.

03:28:14 – 03:32:13 Ez egy nagyon felelősségteljes része a filmünknek, mert itt vagyunk a Cadogan mólón és ki van írva, hogy csak saját felelősségünkre csinálhatunk mindent. Elmondok még egy pár dolgot a saját felelősségemre. Ott hagytuk abba a Hyde Parknál, hogy író volnék és így volt egy úgynevezett írói pályám. Ember volnék és volt egy emberi pályám. Ennek volt néhány állomása. Az egyik legfontosabb az volt, amelyik napról-napra ismétlődött. Az az állomás, hogy napról-napra dolgozni kellett, amit szívesen csináltam, de ez azt jelentette, hogy éjt nappallá téve meg a szombat-vasárnapot is hétköznappá. Így aztán lehet, hogy az én várakozásaim is nagyobbak lettek volna sokszor, de mivel ilyen sokat tevékenykedtem, nyilván mások is ráértek, hogy éntőlem elvárjanak valamit, és ez bizonyára nem mindenkinek sikerült.

Így adódott aztán, hogy, ahogy József Attila mondta, én sem voltam sohasem az, akit a családfők kegyelnek. Így fordult elő, hogy sokszor az ember a legcsekélyebb támogatást nem kapta meg. A vele kapcsolatban munkálkodók sem. Így aztán adódik, előfordult, hogy valaki egy életrajzi cikkecskére megkapott egy ösztöndíjat, hogy énrólam írja, én meg nem kaptam meg az ösztöndíjat. Akkor rólam írhattak, de fordítva is van, hogy rólam írnának egy könyvet, és nem kap rá az illető, szegénykém, semmiféle támogatást, és megkéri a feleségemet – most hallottam éppen telefonon Budapestről –, hogy vajon én nem kaptam meg vagy ő nem kapta meg? Szóval ez mindig tarkán zajlott. De azt ne mondja valaki, manapság, amikor divat panaszkodni – én már három-négy éve kezdtem panaszkodni a rossz irodalmi körülményekre –, akkor még nem volt divat, azt mondták: miért panaszkodsz, ugye? Hogy panaszkodás ne legyen, az életem felől sokszor én döntöttem.

Amikor 1977-ben egy hajnalon, akkor nagyon fáradt voltam, azt hiszem Musilnak a Tulajdonságok nélküli ember című könyvét fejeztem be vagy lehet, hogy Karl Kraustól Az emberiség végnapjait vagy valami ilyesfélét. Egy finnugor eposzt fordítottam, nem tudom, de fáradt voltam és azzal ébredtem egy szombati napon, hogy Graham Greene-t idéztem, akitől már a skót költőt a Hyde Parkban. Azt írta Graham Greene az egyik regénye végén, hogy Istenem, Istenem, eleget adtál, eleget elvettél, barátságot, szerelmet, hagyj végre örökre békén.

Ahogy a rossz poénok szoktak lenni a moziban, mikor azt mondtam, hagyj végre békén, lentről verébcsipogás hallatszott. Az utcáról, szombat volt, nagy csönd. Egy kis fióka veréb volt odalent. Őt még nem tudtuk megmenteni, de amikor ő meghalt tragikusan, azzal vágtam neki a városnak, hogy ha törik, ha szakad, én szerzek egy verébfiókát. Ez volt 1977-ben, mert akkor már tudtuk, hogy hogyan kell megmenteni a verebet. Ő lett a Szpéró. Amikor aztán a Samu is hozzánk került 1978-ban, végképp eldőlt az életem. Akkor kaptam volna az első komolyabb ösztöndíjamat egy évre Nyugat-Berlinbe, meg lehetett volna pályázni, amire aztán mindenki, aki elment, később jól járt. Én a madarak mellett döntöttem. Aki így csinálja, az végül is tudja, hogy mit csinál, és akkor tényleg igaz az, hogy ne panaszkodjunk.

Megjegyzem, én nem is panaszkodom. Így tettem jól! Végül is itt vagyok. Csalódás csak az volt, hogy hátrafelé látszik egy híd, itt a Temzén. Én ott átmentem egyszer, mert ezt a Graham Greene regényt ott a szemközti moziban – ott van egy ilyen múzeum mozi, filmmúzeum –, játszották. Hú, meghatódtam kegyetlenül, hogy én elmegyek oda és fogom a végén hallani, hogy a főhős azt mondja, hogy Istenem, Istenem, eleget adtál, eleget elvettél, stb. stb, hagyjál végre békén. Beültem a moziba, nézem végig a filmet, várom, hogy jön ez, ezt kihagyták, nem volt nekik fontos. Szerénységre tanított engem, nem mindig olyan fontos, amit mi a saját életünkben fontosnak tartunk.