Életrajz

Tandori Dezső (1938. december 8. – 2019. február 13.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-, József Attila-, és Príma Primissima-díjas magyar költő, író, műfordító, intermediális grafikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Nat Roid álnéven krimiket, Hc. G. S. Solenard néven pedig fantasztikus regényt írt.

Budapesten született tisztviselőcsaládban. Az első kerületben, a Petőfi Sándor Gimnáziumban érettségizett 1957-ben, tanári diplomát az ELTE magyar-német szakán szerzett. Egy évet nevelőtanárként dolgozott az Illatos úti nevelőotthonban. 1971-től szabadúszó író. Egész életében a budai Duna parton, a Lánchíd utcában lakott. Hatalmas munkabírású, kifogyhatatlan ötletű, irodalom-újító zseni, akit leginkább távolról lehetett szeretni, utálni.

Saját műveinek száma százhuszonnégy és közel háromszáz műfordítást jegyez. Műfordításai során többek között tizenhat Nobel-díjas író, költő alkotásait ültette át magyarra. Műveit bemutató könyvborítókkal, fülszövegekkel, elő- és utószavakkal, Londoni Tandori című önportré filmjével – annak teljes vágatlan szövegével –, munkássága részleteivel, elvonultságának okaival, a honlap további oldalai foglalkoznak.

Feleségével, Tandori Ágnessel (1943-2020) közös sírja a Fiumei úti sírkertben, Kertész Imre, Karinthy Frigyes, Karinthy Ferenc és Faludy György nyughelyeihez közel található.

Látszatra ezt a legkönnyebb (lett volna) megírni. Születtem…

De máris meg fogok halni. Hát azt, azt a dátumot vetném papírra, méltóztatnék tudni effélét is!

Csak 1938. december 8-át tudom. Akkor*. Értsd: innen. Csillag, persze, nem jött föl velem. Újabban, apró adalék a rajthoz, a Dublinban vett Sagittarius 1994 könyvet, mely legközvetlenebbül eljövendő napjaim részleteire állítólag utal, nézegetem. Az asztrológia (is) eszköz, segédegyenes, viszonyítási mód, asszociációs alap önmagunkhoz és másokhoz; emberekkel foglalkozhatunk a révén. Töprengeni megállhatunk.

Az önéletrajz célja is legyen ennyi.

Evvel máris a „legkönnyebb… megírni” jelleghez térünk vissza. Bár hogy a dolgok befutója aztán mily kalandos: jó példa rá az a verseny, ahol az akadálypályán három ló indult csupán, két kimagasló képességű, egy kutyaütő. Elbukott az egyik kimagasló, bukott a második, a kutyaütő célba ért szabályosan, nem óvták ki aztán se – mégse ő nyerte a futamot. Hogyan hát? Nos, úgy, hogy az egyik kimagasló (említsük szép nevét: Killula Chief) bukott ugyan, de lovasa (sem akárki, jegyezzük nevét: Dwyer) visszamászott a négylábúra, s mert a kutyaütő holtfáradtan húzott volna el mellette csak, ő utolérte emezt, és satöbbi.

Bár önéletrajzom célba nem ért… Álljunk meg. Életem rajza nem, de az írás, melyet itt átnyújtok, feltétlenül áthalad azon a bizonyos meszelésen végül. Ilyes kalandok után. Bukások, visszakapaszkodások… Persze országosan is.

Életem rajzának története, öregedvén azt mondom, filológiai hűséggel nézve, Magyarországé is. (Szakkönyvekben, sajtóban, emlékekben – utána lapozandó.) Nyilvánvaló, hogy átéltem… Nem, egyáltalán nem nyilvánvaló. De átéltem az ostromot, 1956-ot, 1989-et, ám közben nagyanyám halálát az óvópincében, Szpéró madaram halálát a lakásban fenn, első kötetem megjelenését, házasságom első huszonhat évét, első londoni utazásomból való hazatérésemet etc., át mindezt is, meg sokkal lényegtelenebbeket csakígy. Itt. 56-ik éve lakom itten, ugyan ebben a lakásban; csak a háború után a hajdani tér felét apámék, ki ne telepítsenek minket véletlenül, leadták. Házunkba sok kommunistát stb. telepítettek, minden megtörténhetett volna. Nem folytatom ezt az ismertetést – azokra hagyom e „tenort”, akiket mi szintén idetelepített kommunistáknak (ruszki tolmácséknak etc.) tekintettünk, de most ők kommunistáznak; tegyék.

Anyám, amikor az ostrom alatt menteni próbálta a félig romba dőlt lakás értékeit, „légnyomást kapott”, repült pár szobányit, hormonzavar az eredmény, lefogyás 36 kilóra, felhízás 96-ra. Életének vége, 1972-74, két és fél év elfekvőkórház, szenvedéses emelgetések, csúnya dolgok. Apám majdnem nyolcvanöt évesen, 1979-ben halt meg.

Szüleim családtörténetéről pár dolgot. Ismerősöktől értesültem róla, méghozzá alig tizenévesen, érzékeny korban, hogy apám már második férje anyámnak; de én „Tandori” vagyok. Anyám első férje agytumorban halt meg. Anyámat meglehetősen sok súlyos veszteség érte életének nem túl sok évtizede során. Huszonéves se volt, amikor édesanyját egy reggel holtan találta a szomszéd szobában. Ez pályaterveit jócskán keresztező körülmény volt: nem mehetett ötvösnek, de a polgáribb gyógyszerészséget sem engedte (polgári) családja. Maradt a háziasszonyság, később az alkalmazotti bérrabszolgaság. Testvérem nincs. Anyám apja megjárta Amerikát, ebből egy utazóláda maradt rám. Apám anyja állítólag igen jó ember volt, „aki vele nem tud kijönni, senkivel sem tud”, mondta apám (dr. Tandori Dezső, 1941-es nyugdíjazásáig – kényszernyugdíjaztatás! – MÁV kereskedelmi igazgató épp), s apját (Tandori Jánost) évtizedeken át nem vette figyelembe ekképp. (Elváltan éltek eme nagyszüleim.) Apám 1941-45 közt ügyvéd volt (egyszerű származású ember, eljutott az „úriemberségig”, amit igen erősen ambicionált, nem volt jobboldali beállítottságú, de gr. Teleki első korszakában, hogy egyértelműen fogalmazzak, a későbbi miniszterelnök közeli híve volt, tovább nem követte; gr. Teleki intézte el 1941-ben, hogy apám meglehetősen koncepciós „kormányzósértési perét” törölték, s csak a kényszernyugdíj maradt), az ostrom után gazdasági szakértőként tevékenykedett; állítólag kimagasló képességű pénzügyér volt. Magam ebből csak az – elegyes – anyagiak meglehetősen aprólékos számolgatásának hajlamát örököltem; kiegészítő hajlamom ugyanakkor az „oly mindegy, felejtsük el” is – igen praktikus beállítottság mai gazdasági helyzetünkben. Kedvencem az angol font, a legbiztosabb tartalékom 84 ír font, aligha költöm el; bár legkedvesebb városaim sorában London és Bécs után Dublin következik, jártam is ott (járni is fogok; tehát a 84 ír fontból költeni is; nehéz műfaj ez az önéletrajz).

Budapest nem evidencia a számomra többé. Itt fognak eltemetni, itt vannak igazi munkatársaim közül a legtöbben (némelyek Ausztriában), itt nyugszanak a Tabánban halott madaraim, itt élnek élő madaraink, itt él a kutyánk, itt élünk társnémmal – feleségemmel, ld. még: „Másikunk” etc. –, itt jelennek meg könyveim, itt van stb. stb. Mi hiányzik mégis? Budapest miért nem az nekem most – épp, még, már? –, ami volt, ami nyilván lehet? Lássuk inkább a tényeket tovább.

A Balatonnál már egyévesen nyaraltam. Az ostrom alatt a Svábhegyről láttam, hogyan égnek a malmok. A légópince kafkai élményeket hagyott. A kitelepítés ideje is. Hétfő – szerda –péntek hajnal: a tejfölös néni jöttének órája. A kitelepítőké is. Ki csönget? Pár szakadékmélyes perc. Ugyanebben a korszakban: a képzelt rák, a csontdudor. Nagy magány – senkinek se szólhattam róla. Addig vagyok szabad, míg nem adom magam a világ kezére, gondoltam. Most is van csontdudor. Ráadásul egy év alatt, igyekezet-jegyűleg is persze, de… (vajon?) … 86 kilóról 56 kilóra fogytam le. Csont- és bőrkollekció vagyok, szerencsére így sem akadályoz a csontdudor a gépelésben, sőt, most tértem vissza az elektromosok után a hagyományos gépre. (Royalistaként, természetes véletlen rendeléseként, egy Royal 200-as táskagépen írok. Ezt a masinát utazásaimra is magammal cipelem. Sosem utazom turistaként, mindig végzem fordítói penzumomat. Készítem feljegyzéseimet, újabban tollal írok kis füzetekbe verseket, verskezdeményeket is így: „Lássuk Bertrám, hány kört versz rám!” Ez jelszavam, lévén hogy apró füzeteim „Bertram Titkos Versei” felirattal ékesek. (Ez a Bertram egy medve ott.)

Elkanyarodhatnék most célzatosan – rémséges lenne, ha büszkélkedésnek hatna aztán! – sorolni, mi mindent fordítottam. („Össze”.) Ne hasson. Bárki utánanézhet megfelelő könyvtárak kartotékdobozaiban. Könyveimnek ugyanígy. Író mintegy hat-hét éves korom óta, tehát ötven éve akarok lenni. Ma is író akarok lenni.

Érdekes, előbb tudtam gépelni, mint prózát írni, előbb merészeltem (dehogy „tudtam”!) prózát írni, mint helyesen írni (mintsem hogy a helyesírással biztos fokon tisztában lettem volna), verseket csak később írtam, de evidens volt már: írok. Titkoltam ezt is; a Petőfi Gimnázium Petőfi-pályázatán derült ki. A döntő hajnalon anyámnak be is vallottam. Barátaink féltettek; éhhalál stb., sanyarú tanársors. A tanársors – a műfordítósors – tényleg nem volt (nem van) könnyű. De épp holnap látogat meg e barátaink fia, osztálytársam, aki tagja volt ama grémiumnak, mely tavaly Hollandiában a Mikes Kelemen-díjat nekem ítélte; barátom büszke szeretettel jön hozzánk látogatóba. Hárman voltunk barátok; sajnos harmadikunk, dr. E. M., nagy gombfocipartnerem, évek óta igen nehéz körülmények közt él: valami kómaszerű állapotban, vagy annak útóhelyzetében… baleset következménye. Kamaszkori focizótársam, Pap Zoltán színművész úr gyakran szokott „engem” alakítani a Rádióban, verseimet mondja; ennyit ifjúkorom nyúlványairól. (Nem ők a „nyúlványok”, emez említettek. E dolgok azok.)

Nem is tudom, kinek, kiknek írom ezt. Akik sok mindent tudnak rólam, s jó nekik, ha összefoglalva látják, ami összefoglalható (most, általam, épp), vagy tájékoztatnom kell…? Gyorscímek, fogalmak: vesztések (anyám), félelmeim így (örökletesek? hatások?); társném érzékenysége és kitartó, erős természetes ilyes mód „az elődök” megismétlése? Feltétlenül szellemi kapcsolat! A medvék, a madarak stb. – mind közös művek. Sok könyv ötlete. Még a felszínibb mozzanat: közös fordítások. Még felszínibb: jókora „balhék”, zűrök. Felfogásbeli különbségünk: társném nehezebben teszi túl magát a múltakon. Magam a „nincs más hátra csak előre” jegyében tevékenykedem. Bár szintén görcsös alkat vagyok. (Is.)

Részletezés: játék – gombfoci, francia kaszinó stb. Mindig olyanokkal, akiket szeretek, akik közeliek. (Dr. E. M., társném stb.) Ritkán jelentett a játék „kilépést a világba”. De a hatvanas évek elején: fontosat. Szakmai pályám, hogy így mondjam, a nevelőtanárkodással (Illatos úti iparitanuló-otthon) keservesen indult; hamar megtettem a lefelé ívelő utat az egyetem második és ötödik éve közt: másodévesen a nyelvszakosok közül elsőnek fejeztem be – jeles! – írásbelimet… hogy is hívják a műfajt… aztán senkinek se kellettem. Most, pár nap múlva, szabadelőadás-sorozatot kezdek, az Egyetem kért fel rá… örülök! Ez jó. Mégse az maradt, hogy „a hozzá fűzött reményeket nem váltotta be”. Azért, mint Darvas Iván mondja, ez mégis más kor, döntő a különbség. Én vele értek kb. egyet.

Az iméntiekkel elárultam, olvasom pl. a Beszélőt. De más lapokat is. Politikát ritkán. Magyar rádiót nem hallgatok, tévét nem nézek (magyart, de külhonit is ritkán), a médiavitához nem szólok hozzá tehát… azaz legföljebb így. Jelenleg hét madarunk él még (épp), egy kutyánk van. Gyermekünk nem született meg; abban az évben kezdtek „megkeresni” minket a madarak.

Tanárnőm, Nemes Nagy Ágnes versrészlete: arról, hogy mintha egy szív madárszilánkra hasadna szét… stb.

A madarakkal (verebek, zöldikék, papagájok, barátposzáta, széncinege, kanári, rozsdafarkú stb.) megismertünk egy második világot – mely első világunkkal azonos. Ahogy Londonnal, Dublinnal is megismertem valamit. De Koppenhágával csakígy. A műfordítással. Szpéró majdnem 11 vet élt, haláláig csaknem minden napot vele töltöttem. Halála óta utazom. A lovak véletlenül – ?! – adódtak. Nem szenvedély. Az ivást 1993. március 16-án hagytam abba örökre. Tudom azt mondani, hogy „soha”. Elég sokat cigarettázom – de csak külhonban, vagy alkalmilag a lakáson kívül. A lakásban soha. (Holott előző nap Bécsben még 80 szálat szívtam, Gitane, Szimfónia, Kossuth stb.), itthon egy szálat se. Ez alkati jellemzőm.

Ma is nehezen „állok neki” egy-egy újabb munkának, de aztán majdnem mindig „menni szokott”. Ám ez nem jelenti, hogy szerintem jól is sikerül. Egy ló sem nyeri meg általában minden versenyét, nem is várható tőle. Ez a munkákkal is így van. Sok jó munkatársi kapcsolatom alakult ki, többen is számítanak rám, produktumaimról hallok jó véleményeket (is).

„Royalista” – ez veréb-royalizmus. Verebek: ld. Szép Ernő (Szép Ernő alapélményem; Kosztolányiról és Karinthy Frigyesről állapítottam meg külhonban töprengvén, hogy egyetlen mondásuk sem cáfolódott meg; Szép Ernőről nem is gondolok ilyent, az ő dolgai eleve evidenciák; már a nekem szóló dolgai); evidencializmus. Ld. „evidenciatörténeteim…” Egy példát ezekre: Kölnben valami szép impresszionista kiállításon vagyok a múzeumban, hirtelen úgy érzem, szörnyű légszomj környékez, ájulásféle… túlkajáltam magam? nem tudom, de mindjárt botrány lesz, vízszintes helyzetbe kerülök, egy múzeumban ez képtelenség. El onnan! Ki, a pályaudvar közel, felkapok egy vonatra. Nem találomra; Krefeld még dr. E. M. egyik kedvenc jégkorongcsapatának városa volt, közel van, megy oda jó vonat, szellős, lebegnek a függönyök, Krefeld modern múzeuma is vonzott. El oda! A múzeumban alig lézengenek. Az utolsó teremben valami fura fekete alkalmatosságot látok a földön. A teremőrnő megkérdi: „nem akarok lefeküdni?” ??? Igen, ez egy olyan műtárgy. Priccs, le lehet rá feküdni. Jó ég! Kénytelen-kelletlen lefekszem, s még zene is szólal lábamnál: ez ugyanis a Zengő Priccs. Szorítom táskám… elalszom kicsit… vízszintes helyzetben vagyok hát mégis egy múzeumban, „ugyanaznap”! Egy evidenciatörténet. Vagy megkérdi valaki lóhátról, hány óra. Előkotrom vekkerem, de szétesik, bele a vizesárokba; örökké azt fogja mutatni számlapján, amit akkor! „Ennyi óra van…” Stb. Effélékről írok is, ilyesmik esnek meg velem, de a dalok, zárt formájú, erős kohéziójú (rövidebb/hosszabb) versek is „rám lelnek” újabban (ld. Bertram).

Az evidencialista-történetek miatt kérdeztem: „vita-e”? A royalizmus: ld. William Carlos Williams versvégződése, „ez voltam én, veréb”… ahogy a kövezeten eltiporva hever, kis címerként az egykori tollas lény. Heraldikája. De Samu Király, 13 évet élt hímverebünk (daklifeje! ld. még: „Samu dakli, nem lakli”, kis nóta Samunak, valamint: „Elmeeeent…a Samu Arikááábaaa…”, a Tabu c. nóta, játszottam is sokat – ja, billentyűs hangszerezés, versmondás, némi színpadi one-man-show-zás újabban; rajzvers, képvers – kiállítások! közös munkák Korniss Dezső piktor úrral, intermediálisak! –, koala-kártyabajnokság majdnem húsz éven át, most szünetel, ld. francia kaszinó)… Stb.

Műfordítás. Filozófia, társ. tud. állattan, szépirodalom – klasszikusok, bestsellerek –, ezen belül regény, novella, vers, drámai költemény, dráma, vígjáték, gyermekirodalom. Szinte sorolhatatlan, ha árnyalom. Drámai antitalentum vagyok, filmet se írtam. Ahogy az egyszemélyes-színpad, valamiféle film is biztosan „megalakulhatna”, gyártódhatna nekem – egyelőre nem. Egy kétnyelvű kötet Amerikában, címlapján zöldikénk, de „veréb”-nek meghatározva a kiadó által. Két könyvem megjelenés előtt Ausztriában; részvétel a nemzetközi Odüsszeia-vállalkozásban, meghívottként, így tuniszi út, á la Paul Klee. Felsorolhatatlan sok „legkedvesebb festő és író”. Még ma is olvasok. Korszakok – ezekről írásaim „vallanak”. Filozófia, zene, festészet, irodalom… megíródik majdnem minden vonzalom.

Vak madaraink. Ellőtt szárnyú madarunk. A többi invalídus. Feljegyeztük társnémmal: „dec. 3., a fogyatékos emberek napja”. Emberek se kiiktatva, sőt!

Sok munka, utazás éve. „A világ” mintha nem lenne annyira „adósom”. Lehetőségek. Ipar: műfordítás. Jó honoráriumok: továbbra is ritkán. Szakmailag, magánemberileg „felhőtlen” napok: alig. Küzdelem.

Tervek. Felfogásváltozások. Alíz és Mokka, Icsi madarunk halálát még nehéz lesz elviselni. De az ellőtt szárnyú Tóninak, halála óta, „padja” van Londonban – ott vettem halálhírét, társném telefonálta meg. Nagy lelki békével, tervezgetve, elmélkedve, révedezve ülök olykor azon a padon. Ez a nyugalom sok szempontból megvan bennem már.

Halálomra hol így, hol úgy gondolok. A napszakok is változtatják felfogásom.

Alkonyodik. Madaraink elnyugodtak. Befejezem ezt az írást. Más munkába kell kezdenem. Olykor nehezen állok át; lehet, ma mégsem kezdek más munkába. Bár ez nem „igazi írás”, mások számára lehet valami érdekessége. Engem nem forrósított föl, elégedetlenséget sem hagy bennem.

Készséggel történt, úgy látszik.

1994. II. 23.
Budapest