MENEDÉKJOG – VERSANTOLÓGIA

(Littera Nova 1995)

Menedék-hely, nemcsak ama híres, de Lear királyé is, gondolom alapfogalom itt, és Hamletet se feledjük, ki egy csigaházban ellakna, csak ne lennének rossz álmai. A vers inkább menedék-idő, még ha nem időmértékes, akkor is, és feltárhatatlan múltakig mutató „régi nóta” a dal, igen a dal régi nóta, még ha olyan is, mint Apollinaire szökőkútja, Kassák képverse, netán hang, tárgy elektronikus jel. Tárgyi dal akkor, nem szóbéli. De ami a szavakat illeti, nem árvák: a frissen Nobel-díjas, ír-talajminta-vevő Seamus Heaney hangsúllyal szól róla, hogy a művészetnek ma menedéket kell keresnie. Poe-nak menedék volt-e madara ottléte, átok-e? Megpróbálkoztam hát e rajzzal, hol a valóság talán a víz alatt van, s a magasban csak feketéllik, vagy a sötét árnynak világosabb tükörkép-valója támad? Elválaszthatatlanok, mint Goethe halásza és a szellem. Kívánom, hogy e Költő Barátaim, kiknek munkáit valamelyest rendezgethettem, üdvre, a művészet üdvére éljék meg mindkét végletet. Csak a művészetről kell külön beszélnünk; mert a puszta meglét, melyhez nem hetibérlet a múzsai tevékenység s tehetség, ma már végképp nem az itt nálunk, a puszta meglét, kényszerével, a legfőbb feladatként van adva, s szinte nem is tudnám mondani, magam nem békülnék-e már abba, ha csak csellengene a fennmaradás pár maradék szabálya, melyet betartani becsvágyam… ám elég! Boldogan zárom szavaim, tárom e könyvet. Ha más szól, nekem mindig szívforrósító titkos remény: hátha örökre helyettem.

Tandori Dezső

Felelős szerkesztő Tandori Dezső, a borítón Bodor Enikő „Ange solitaire chantant” című grafikája