FŐMŰ
De egyszer ott felejtesz… jutott eszembe egy falnál az Eiffel közelében, miért? És felírni ezt! Miért kellett? Hideg volt, Szpéró halott, egy éjszaka ott felejtette őt az Álom, „ma is viszketek” – viszketek olykor, nem bírok aludni, urémia jelei ezek, diagnosztizáltam a veréb madárnál, másfél órát vakarózott önkívületben, megismert-e még engem, ahogy kezemben tartottam, míg lenne, legyen így, míg lehet, igék. Csend lett, ült, alszik, azt hittem, már rég halott volt. Este rám tör néha a viszketés, nem bírok aludni. Minden zavar! Ezt mondom, hogy „nem, nem zavarsz”, ha valaki ezt kérdi, „engem minden zavar”. Nem hagy nyugodni, hogy ezt a Szabó Lőrinc-sorpárt fel kell jegyezzem. Ott, Párizsban, hirtelen, miért? Végre egy pad, a falon írhatok (írás a falon! Ennek csak entellektüelek örvendenek meg, sikoltozva, egybeesések hívei), lehúzom kesztyűm, írok, ezt írom megnyugszom. Az írás, akár ha vakarózás lenne. Megyek tovább, a Szabó Lőrinc-sport megvolt, jöhetnek a lovak. Egyszer ott felejtesz valahol, elégedetten viszem jegyzetfüzetemben, ott áll. Demoralizáló valami: mi ez? Mi… mi… hideg e kéz, ah, mint egy ária. Hol a kesztyűm? Mint egy opera librettója, röhej összhangzás: a padon, ahol az ottfelejtős sorpárt felírtam… ott feledtem a kesztyűmet! Ez volt rejtett értelme.
A borítót László Csaba tervezte.