A SZOMSZÉD BANÁNHAL
Tandori Dezső esszéírói pályája korszakos jelentőségű írói, költői teljesítményével párhuzamosan bontakozott ki. A zsalu sarokvasa című kötet (1979) darabjaitól Tandori esszéi mást sem tesznek, mint betekintést nyújtanak írói műhelyébe, a keletkező mű kulisszái közé, s ezzel versben-regényben rögzült világát, az óvott-védett individualitás terét bővítik.
Az európai modernség nagy nemzedékét példázó Kafka, Kraus, Musil vagy Bernhard életműve éppúgy megjelenik, és mély megértésre talál ebben az esszéisztikában, mint ahogyan a magyar befogadásban mindig kisebb hajlandósággal követett angolszász és amerikai „regényvonal” vagy a francia regénytörténet egy kallódó, ezúttal felgöngyölített „katolikus” szála. De ugyanígy a kiteljesedő magánvilág részét alkotják olyan művészi „extremitások”, mint Schwitters, Duchamp vagy Artaud szélső – Tandori számára nagyon is középpontnak minősülő – értékei.
Az olvasó, miközben megismerkedik a könyvben megszólított szerzők és művek ajánlataival, végigkövetheti a Tandori-esszé stilisztikai-felfogásbeli – a tanulmánytól a vallomásig terjedő – alakulását is. A „mai napság” fejleményeihez elérkező esszé-tanú számára a kötet címében megfogalmazott magány-állítás – banánhal-lét – paradoxona végül gazdag jelentést nyer. Bár a kötet végszava a másik irányba tett erőfeszítést hangsúlyozza, egyúttal nyilvánvalóvá teszi az örök kihívást jelentő önéletrajz – Tandori szép szavával: „önné lett rajz” – feladatát és feladhatatlanságát.
Kafkánál valaki ámul, hogyan lenne
hihető, hogy akár legjobb állapotunkban,
ifjúi erőnkben eljussunk a szomszéd faluba;
egy élet hossza kevés rá.
Salinger banánhala a víz alatt az üregben
telefalja magát banánnal, nem fér ki onnan
többé, és ott pusztul
Tandori Dezső
A borító a szerző rajzának felhasználásával készült, kötetterv: Annus Gábor.