A MEGNYERHETŐ VESZTESÉG

(Magvető Könyvkiadó 1988)

Ez a verseskönyv, bár önmagában áll, mindenképp a Celsius folytatása, előző hasonló munkámé. A hasonlóság hamar kitetszik, ezért fontosabb a remélhető különbségekről szólnom. A későbbiekben majd „A Semmi Kéz”-zel trilógiát alkotó Celsius s A megnyerhető veszteség eltérése: ugyanaz a ténykör és eseménysor más hangsúllyal térül és fordul, bontakozik s mutatja, remélem, oldalait. Amott fokmérés foglalkoztatott, most az egyensúly kialakítása megannyi zaklatottságból. Van cselekménye is ennek a könyvnek, tehát nem akarok semminek sem elébe vágni. Ám a „veszteség” nem jut el végső következményéig, s nyeremény sincs, mert a jelzett szó tartalmát mégis komolyan kell venni. A ténykörről valamit: kérdésünk mindig, MI IS TÖRTÉNIK? Történetesen „egy emberrel”. Vagy: MINDEN… így kezdhetjük kijelentésünket. Két végpont ez, a reménytelen kíváncsiságé s a túlzó tudás-hité. E kettőnél csak a középút állhat messzebb tőlem, a MI MINDEN TÖRTÉNIK…! ah-wah sóhaja. Amit ez a kötet kutat: a kérdés naivitása és a válasz túlfontoskodása előtti és utáni tartomány. Tehát: veszendőket féltünk, elveszítetteket őrzünk vagy felejtünk, megkísérlendőket próbálunk stb. stb. itt megint. Készült (ez úgy látszik, műfaj!) prózai trilógiám is, ahol több utalás közül csupán az egyik a kanti „csillagos-ég-és -erkölcsi-törvény” dolga. A megnyerés és a vesztés túlzásainak kioltása, már amennyiben lehetséges, nem sötétség, hanem csekély fényforrás legalább. Ebben bízom. Miért is ne? A „mi minden történik”, a személytelenedett átlag – vagy különcködés, netán „a nyelvig” visszacsavart tragikum és tragikum-komikum világai – helyett, ám végképp semmit sem helyettesítve, hanem ön-létükben, ezek a versek és verssorozatok arról szólnak, remélem, hogy ami történik, valóságos és konkrét, és így kell „megoldásokat” is találni, így kell a megoldásainkban „változni”, így kell mindig ugyanannak maradni. Eléggé szerény célkitűzés, mondhatná valaki, s bizonyára igaza van. Nem is szólalhat meg a legszerényebb adottság s adódás sem – mondtuk fentebb – önmaga „helyett”; tehát ez a bevezető is azzal végződik, hogy este van, némelyek alusznak, nemsokára én is, aztán hajnal lesz, ennivalót készítek elő nekik, az ébredezőknek, a falatok héját, szélét, hulladékát reggelimnek megeszem, az ellátandókat ellátom, a magam kényszerű dolgainak utánamegyek, a magam választott dolgaihoz visszatérek, az idő megint elmúlik, ám hogy ne ijedjünk meg az öröklét-múlástól, az idő napokra van beosztva; és azt hiszem hogy szóba fogható önmagunk múlásától, meghallatlan-maradásától annyira félnünk ne kelljen, a szó, a beszéd – például – versre, prózára tagozódik,és akkor… Ez a „megnyerhető veszteség”. És nyomban más: mihelyt valaki tud kezdeni vele valamit. Az viszont, itt már, e  munkám „végén” épp nem én vagyok. A legkevésbé illetékes szólt tehát a könyvben olvashatókról:

Tandori Dezső

A védőborító a szerző grafikájával készült